Míg teltek holdad napjai, mint árnyék kísért valaki, évről évre és szüntelen, hűs éjben, napos reggelen. A gyermek szétnéz, s már öreg, fut az idő, szó elremeg, és minden folyik és bukik, makk, mely hull, fa, mely rügyezik, minden hanyatlik, ház, torony, és sápad, öröm, fájdalom, és végül így jársz te is, és porszem idő volt az egész, mire...
A szemem teli van veled éghasadás a móló vagyok akit egy hullámcsapás higanykék vízzel elborít gyöngy szétszalad fövényen fekszem már megint s belül a Nap erek homályán szűrve át vérpázsiton szétrezegteti önmagát elönt hagyom forró homokban fekszem én vízszintesen az ólom-láva közepén egy furcsa szem.
Keverd a szíved napsugár közé, Készíts belőle lángvirágot, s aki a földön mellén viseli és hevét kibírja, ő a párod.
Sietve elsuhansz előttem - Eltűnő árnyék az úton - Kerülsz-e, futsz-e, félsz-e tőlem - Még nem tudom.
