Vers, cím nélkül
2018.02.15
Hamis mosolyok, felvett szerepek mögé rejted igaz éned.
Rettegve félsz, mi lesz, ha a maszk megreped.
Egész léted görcsös kutatással töltöd,
keresed ki az, akihez illesz.
Eközben mélyen magadba temetve hordod igazi valód
Így nem csoda, hogy nem találod a magadhoz valót.
Folyton a tökéletesre hajtasz és eközben
már nincs egy őszinte mosolyod.
Azt sem vesszed észre, ha valaki kedvesen közelít
és tényleg a páncél alatti reszketeg lelked érdekli.
Saját magad börtönében élsz, pedig lényed a szabadságért ég
Napjaid monotonon, a túlélésért telnek.
Éjjeleid éber-idegesítő órák és percek.
Meddig bírod még? Amíg fel nem emészt?
Sikít a lelked, várja a megértést
De ne a felszínestől várd az őszinte ölelést.
Mert vár Téged valaki valahol.
Úgy szeret, ahogy azt várod,
nem irányít, nem korlátoz.
Fáradt nap után öleléssel vár,
és akad főtt étel is az asztalon ám.
Most felnevetsz és kérdezed: Ez fikció talán?
Nem, nem kitaláció, létezik de még nem mutatkozik
csendben vár, hogy rátalálj, mert Ő is retteg. Sokat csalódott már.