Szerelem? - Már nem hiszek benne...

Mindenki vágyik az elfogadásra, a szeretetre, a szerelemre, ami csak és kizárólag neki igazi minden hibájával és jó tulajdonságával együtt.

De vajon egy mozgássérültnek is járhat ilyen kiváltság? Írtam már erről nem egyszer, de most ismét felhalmozódott a fejemben egy pár gondolat a témával kapcsolatban.

Általában van sérültként is elképzelésünk arról, hogy egyszer majd betoppan az életünkbe a Nagy Ő. Éljük a mindennapjainkat, mint bárki más. Eközben várjuk, keressük az igazit. Sokszor próbálkozunk, és ezekből szerzünk néhány tapasztalatot. 

Például rádöbbenünk arra, hogy a sérült-sérülttel páros, még ha jól is hangzik elsőre a kölcsönös megértés kapcsán, mégsem egy életbiztosítás, mert tudnak olyan parasztok lenni a sérült palik is, mint bármelyik ép, sőt még hatványozottan túlszárnyalják őket, olyan szinten, hogy tepsivel csapná őket szájba az ember lánya.

Keresztül mentem azokon is, mint bármelyik szingli sorstársam is. - Talán az épek is -
A megvezetések sorozatán: Meg volt beszélve a randi, de a csávó nem jött el... Vagy eljött, rám csodálkozott, hogy képes vagyok egyedül nyomiként felöltözni, eztán közölte: majd még beszélünk... Azóta is éjszakákat dumálunk át (dehogyis! El ne hidd!).

Aztán persze ott van a már klasszikusnak számító "pasi", akivel minden mozgássérült nő találkozik. Ő a "nem szexeltem még sérülttel" típus. A "nyomik is tudnak? De hogyan?" alfaj is ide tartozik. Ezzel annyiszor találkoztam személy szerint én is, hogy beleuntam és töröltem magam az összes társkeresőről, amin regisztrációm volt. Persze egy ideig türelmes voltam, és levezettem, hogy igen képesek vagyunk a nemi életre, de nem velem fogod kipróbálni. Aztán vártam, hátha majdcsak ráír az igazi is... Nem jött be. Rájöttem, hogy ez nem az én pályám. Nem fogom többet az ilyen über patkányoknak magyarázni, hogy az, hogy sérült vagyok nem azzal egyenlő, hogy csak szexre vagyok jó és nem csak szexre vágyom...

Mégis ami a legnagyobb törést okozta a lelkemben azok nem ezek voltak, bár tény fájtak. Megtapasztaltam azt, hogy a volt párom egészséges nőről fantáziált, miközben velem volt és elvileg engem szeretett. Szerintem ez a legrosszabb horror és pokol, amit mozgáskorlátozott embernek az arcába közölnek. Ráadásul az ember párja, akitől a legkevésbé se várna ilyet valaki...
Remélem, ilyen még senkivel nem esett meg, vagy ha mégis, akkor jól szájba verte az illetőt, mert én a döbbenettől ezt nem tettem meg.
Eme incidens óta sok év telt el, azóta vagyok egyedül. (inkább nem fájdítom a lelkem a konkrét számmal.) Röviden: A próbálkozásaim mind kudarcba fulladtak.  

Így egy ideje már azon gondolkodom, hogy talán olyan valamire vágyom, amit sosem kapok meg. Mi is ez? Nincsenek nagy elvárásaim. Egy Férfi, aki nem sajnálja rám az idejét, szeret és elfogad, aki a barátom és a társam is, akit egy megfáradt nap után vacsorával várhatok haza. Akihez hozzábújhatok éjjel és vele ér a másnap reggel. Akivel kölcsönösen, egyenrangú félként segítjük egymást ha baj van, akkor is, aki ismer tényleg és nem csak felszínesen, de ennek ellenére is szeret. Aki tudja, hogy senki nem tökéletes.... és igen, végre jó lenne valaki, aki rólam fantáziál, és nem pedig egy egészséges csajról... 

Na igen, túlságosan romantikus típus vagyok és egy ideig elhittem, hogy nekem is lehet igazim. De az az énem, aki két lábbal áll a földön tudja, hogy rengeteget sérültem már és bár szeretnék szeretni végre egy erre érdemes embert, de rettegek is, mert már számtalanszor szilánkosra törtem lelkileg és félek a további csalódástól. Így egy ideje már visszavonultam kis tornyomba - Nem, nem vagyok királylány. Az én erődöm más, az enyém vagány - és elfogadtam azt, amit eddig nem. Valószínűleg nekem nincs megírva a happy end... Így emelem szép körmös kezeimet és elegánsan, beletörődően szépen feladtam a magam részéről ezt a minden zsáknak megvan a foltja dolgot.

Mindig elgondolkodom azon, hogy milyen furcsán működnek a kapcsolatok. Erről is oldalakat teleírtam már 
A baráti kapcsolatokat nézve: Niki Teréz Anyánál betelt a pohár.... Meguntam. Belefáradtam, hogy én vagyok az, aki figyel másokra, én vagyok az, aki mindig megkérdezi, hogy hogy van a másik és érdekel is a válasz. Persze, nem tudom magam meghazudtolni, mert mindig aggódom, azokért akik fontosak még akkor is, ha nem mutatom vagy ha a szám mást mondd ki.
De mégis felmerül bennem, hogy tőlem ki kérdezi meg, hogy mi van velem? Érdekel e egyáltalán valakit, hogy én hogy vagyok? Miként telnek a napjaim? Ha visszakapnám azt az időt, amit másokra szánok a sajátomból... Nekem is jól esne ám, csak mondom.
Párkapcsolat szempontjából pedig: Ha érdeklődik valaki komolyan irántam miért nem képes tenni azért, hogy ezt kimutassa? Nő vagyok, nem az én dolgom meghódítani a férfit könyörgöm... 
Bár szerintem ez a kettő erősen összetartozik, persze a kapcsolatok mélysége értelemszerűen különböző. De mindenképp fontos az, hogy tudassuk a másikkal, hogy odafigyelünk rá.
A kommunikáció is fontos, hogy ténylegesen kimondjuk az érzelmeinket, mert nem látunk a másik fejébe, nem tudhatjuk mit érez, gondol a másik.

A kudarcaim meg talán jó regényalapként fognak szolgálni majd egyszer...

Azon leszek, hogy legközelebb vidámabb hangvételű írással jelentkezzem!

Viszont próbálok örök optimista lenni, és most azokhoz szólni, akiknek hasonlóan tele van a hócipőjük mindennel és úgy érzik, hogy már élni is nehéz, de még nem jutottak el a visszavonulás szintjére. Remélem, nem is fogtok! Sosem adhatjátok fel. Minden rosszból fel lehet és fel is kell állni. Még akkor is, ha már több sebből vérzel és jobb lenne a padlón maradni. A sebek tesznek erőssé, tapasztalttá, óvatosabbá az eddigieknél. Így fel tudtok már mérni bizonyos élethelyzeteket és nem csípőből lépni a rosszat. Talán. Persze így is benne van a pakliban, hogy hibázol, de akkor ismét tanulsz egy leckét.

Egy szó mint száz: Sose hagyjon el benneteket a remény.