Piszkozat egy kiborulásról... Avagy: Önbizalom hiányosok egymásnak feszülése...
Csak pár szó, így az elején...
Mielőtt rátérnék a lényegre, fontosnak tartom elmondani, hogy általában olyan dolgokról szoktam írni, amik nagy hatással vannak rám lelkileg és mindig azonnal megfogalmazom, szinte átgondolás nélkül, mert fejben látom, amit szeretnék papírra vetni. Lehet, hogy nem jól csinálom és senkit nem érdekel, előfordulhat az is, hogy rengeteg a tollforgatásaimban a kifogásolni való. Nem vagyok profi, sosem tanultam, hogyan kell jól írni. Viszont megeshet az is, hogy vannak olyanok, akik találnak a közzétett gondolataimban valamit, ami eljut hozzájuk és ezért már megérte.
Amit jelenleg itt pötyögök mégsem sikerült spontán összehozni. Túlságosan mélyen érint lelkileg ahhoz, hogy rögtön kifirkáljam magamból. Totálisan kikészültem. Pedig már-már úgy éreztem, hogy mostanra megéltem és túllendültem pár olyan nehézségen az életem során, hogy a jelenlegieket és az elkövetkezőket -ha lesznek-, egész jól kezelem. De látom, elhamarkodott voltam és tévedtem. Nagyot.
Napokon keresztül gondolkodtam és még jelenleg is agyalok, hogy hogyan kéne megfogalmaznom, hogy ne legyen sértő, bántó, személyeskedő, sértett, haragos hangvételű de átadja ami a lelkembe megy végbe. Olyan kuszák most is, gépelés közben a gondolataim, mint talán eddig még sosem. No de írtam két piszkozatot, letisztáztam. Nagyjából összeszedtem amit írni szeretnék... Azt hiszem. Szóval belevágok!
Mind érezzük néha, hogy tele a bakancs
Biztosan mindenki érezte már párszor élete során, hogy váltana egy repülőjegyet, elmenne egy lakatlan szigetre, ahol ott maradna örökre. Távol mindentől és mindenkitől, hátrahagyva a problémákat amik nyugtalanítanak. Vissza se nézni, lelkiismeretet jégre tenni, becsomagolni egy bőröndbe a szükségeseket, megvenni a csak oda szóló repülőjegyet és indulás. Offline üzemmód, Buddha töröküléspóz felvéve... Kezdődhet a "csak magamra gondolok és azt teszem amit szeretnék-mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül" időszak.
Ha jól működik egy kapcsolat, így normális
Talán az is ismerős lehet, mikor az ember szó nélkül nyeli a mérgét, még akkor is, mikor egy kiadós kiabálás többet érne, mint némán mindent elviselni. Mindezt természetesen azért, mert fontosak számunkra a kapcsolataink, ennek következtében nem akarjuk azt magára hagyni / megbántani, akit szeretünk. Az ember egy bizonyos kor után jó esetben rádöbben arra, hogy a minőség előrébb kerül a fontossági listán, mint a mennyiség. Így kevés ember van körülötte, de értük ahogy mondani szokták: tűzbe is menne, szükség esetén. -magánvélemény- Mert a jól működő kapcsolatokban ez a normális, kiegyenlített az adok-kapok, megvan az egyensúly. Ez pedig magától értetődően azt is vonja maga után, hogy nem hagyjuk ott a másikat, mikor a legnagyobb számára a sötétség.
Az önbizalomhiány megélésének mélységei
Már úgy kezdtem, hogy nem egyszerű sorsot kaptam. De tudtam, járhattam volna sokkal rosszabbul is, így emiatt sosem panaszkodtam. Mindig jelentéktelen szürke kisegérnek láttam magam. Ennek megvannak az okai: Olyan dolgokért kapott negatív jelzők, amikről nem tehetek. Múltbéli sérelmek. Szeretettel teli de kommunikációs problémák miatt elsikló kapcsolataim és még folytathatnám... Sosem éreztette velem senki, hogy igazán jónak lát, úgy mindenestül. A családom fényezett ugyan, de tisztában vagyok vele, hogy ők elfogultak. Ez talán így is van rendjén. Ha valaki megdicsért a külsőmet tekintve, igaz illedelmesen megköszöntem, de valójában nem értettem, miért is kaptam a bókot. Az évek során felgyülemlett ez a sok negatív tapasztalat és mostanra megülte a lelkem. Szépen lappangnak belül, lesik, hogy mikor jön a megfelelő pillanat és bumm, kegyetlenül előugranak, fájdalmat okozva szégyenérzettel keverve. Természetesen tisztában vagyok, hogy van pár pozitív tulajdonságom, értékeim, hisz jó nevelést kaptam ahhoz, hogy jó ember legyek így felnőttként talán. Viszont ezeket jobban látnám, ha nem lenne önbizalom hiányom.
Mert mi jó barátok vagyunk...
Érzem ám a szerencsém is: Hisz vannak barátaim. Mindig számíthatok rájuk, legyen szó szinte bármiről. Mindig segítünk egymásnak és ez oda-vissza működik. Sok viszontagságot átvészeltünk már. Ilyen például egyik barátnőmmel is a kapcsolatom, erre kiemelten büszke vagyok. Mert vele is számtalanszor otthagyhattuk volna a másikat, mégsem engedtünk el egymás kezét. Megéltünk jót és nagyon rosszat is egyaránt. Akkor sem hagyott magamra, mikor más már régen elszelelt volna mellőlem és talán mondhatom, hogy ez fordítva is megvan. Talán ezért is vagyunk jóban, mert mikor indokolt lett volna a távozás, mi nem mozdultunk.
Azok idézik elő, akikről nem feltételeznéd! Avagy: Két önbizalom hiányos ha találkozik és egymásnak feszül... akkor mentsd az életed! Fuss! Menekülj!
Következő tetoválásom: Én vagyok Teréz anya
Lassan megnyugodtam, haladt tovább a nap. Partner voltam a beszélgetésekben, nevettem, de a tüske a lelkemet továbbra is fájdalmasan szúrta és már tudtam, ott is marad. Rosszkor voltam rossz helyen, rossz pillanatban... már megint... már tényleg nem tudom mit kéne tennem, hogy megfeleljen mindig mindenekfelett, mindenkinek. Folyamatosan ezen kattogott az agyam az nap, biztosan én hibázok, nem akkor és ott, hanem úgy nagy általánosságban... Azt tanultam, mindig segíts, ha tudsz, ha kevéssel akkor is. A barátaim tudják rólam, hogy az utolsómat is odaadom és magam elé helyezem azokat akik számomra fontosak. Még akkor is, ha panaszkodom, hogy magamra tetováltatom, hogy én vagyok Teréz anya... De ezzel együtt is inkább nekik legyen, mint nekem. Mert akit szeretek azt mindig, minden körülményben védem. Lehet, hogy ebbe fogok végül belebukni, mert még akkor is ezt teszem, ha bántó dolgok érnek, vagy ha esetenként csalódok hozzám közelálló személyekben... de sokszor már nehezen bírom, kevésbé, mint általában... mint régebben. Nem szeretném, hogy szenté avasson engem bárki is, hisz nagyon nem vagyok szent. De remélem, igaz az, hogy a jó dolgokat is visszakapjuk, nem csak a rosszat.
Lehet, hogy valami örökre megváltozott...?
Napok teltek el az eset óta, de a szívem azóta is el van szorulva miatta. Amúgy sem voltam a toppon már egy jó ideje, de most úgy érzem, mintha eltört volna valami a lelkemben. Lehet, hogy véglegesen. Továbbra is fontos lesz számomra Festett Hajú Barátnőm, de ez már sok volt, még tőle is. Mindig mindent eltűrök és én vagyok az, aki elsőként bocsánatot kér egy veszekedés alkalmával. De most más a helyzet. Pláne úgy, hogy olyan ponton bántott meg, ami a már egyébként is meglévő és időszakosan felszínre törő önbizalom hiányomra magas fokon rátett.
Ha jót teszel, afelett mindenki átsiklik... Ha rosszat? Naná, hogy Örökké emlegetik... De meddig jó ez és kinek így?!
Azt mondják az okosok, hogy haragot tartani nem szabad, mert csak mérgezi az embert. Bennem ez az érzés nem harag, nem is sértettség. Csak értetlenség. Miért futjuk folyamatosan ugyanazt a kört vissza-visszatérően időről-időre. Hibáztunk mind a ketten, nem is egyszer. Vélhetően fogunk is még. Ezt is tudom. De eddig mindig sikerült átbeszélnünk a dolgainkat. Van amit még a mai napig felemlegetünk egymásnak, ez is tény. Meg is bántjuk egymást kölcsönösen, sokszor. De a múltunkhoz képest jobb a viszonyunk. Ezért nem értem. Nem tudunk soha felnőttként viselkedni? Végső soron mindketten azok vagyunk. Örökké gyerekesen fogjuk sértegetni egymást?
" Pistike miért a Te hajadat húzta meg? Az enyém szebb! Nem igazság, hogy nem látja! Bleee, most nagyon utállak ám és nagyon rondán fogok rád nézni ezután!!! "
Hisz ez maga a pokol így...
Állatoktól kéne feltétel nélküli elfogadást, szeretetet tanulnia a két lábon járóknak!
Akaratlanul is feltevődik a kérdés: A mai világban létezhet igazi feltétel nélküli és teljesen elfogadó barátság? Olyan, ahol a felek tudnak egymással kommunikálni és nem vetítik ki egymásra tudatosan / tudat alatt különböző sérelmeiket melyeket életük során szereztek? Hülyeség lenne? Túl idillikus? Lehetetlen? Tartsunk inkább kutyát vagy bármilyen kisállatot, hogy végre megtanuljuk a kutyusunk által, hogyan kell feltétel nélkül szeretni? Külsőségek helyett lelkeket látni? -Utóbbi lehet kicsit magasztos lett-. Ha baráti kapcsolatokat nem tudunk kiegyensúlyozottan fenntartani, hogyan szeretnénk párkapcsolatban élni? A barát tényleg azt jelenti, hogy akkor is belerúghatunk, mikor tudatosan tudjuk, hogy már a földön fekszik? Mert úgyis ő a "balek", aki mindig mindent megbocsát?
Lehet, nem most kellett volna írnom...Megeshet, hogy túlreagálom, túl érzelmes vagyok, mindent a szívemre veszek.
Persze, az is könnyen megeshet, hogy azért érzem ilyen forrónak a kását, mert sötétben tapogatózom, nem tudom... Lehet, hogy nem most kellett volna írnom. Megeshet az is továbbá, hogy túlreagálom, mert túl érzelmes típus vagyok és mindent a szívemre veszek. Hol van az a pont, mikor már nem áldás, hanem átok érzelmesnek lenni? Hol van az a határ, ahol nem nekünk kell az elsőként bocsánatot kérő és a mindig mindent megértő barátnak lenni? Betelhet e egy jó szándékú embernél a pohár? Ha igen, az önzésnek számít vagy csak egyszerűen kiállunk önmagunkért? ...és lehet, hamarabb kellett volna? Ekkor a környezetünknek az a fele, aki ezt már régen mondja, örömittasan felkiált: Na végre, belátta!