Párizsi Mese

2011.11.13

Párizsban sétáltam álmomban.

Az utcák lámpák fényárjában. úsztak

Megnyugtatóan csendes volt minden

csak lépteim visszhangzottak

régi kockaköveken, elhagyatott tereken.

Bolyogtam, mint visszajáró,

nyughatatlan magányos kísértet,

egy kihalt várkastélyban.

Az árnyak körül öleltek.

Ekkor vettem észre,

nem vagyok egyedül teljesen.

Szívem hevesen vert

talán itt van az,

aki miatt itt kell lennem.

Az Eiffel torony árnyékából hozzám léptél,

megkérdeztél: Mégis eljöttél?
Én csendesen rebegtem: Igen.
Olyan volt mint a mesében,
rám mosolyogtál, megfogtad kezem.
Együtt indultunk tovább,
már egyikünket sem
rémítette meg a magány.
Itt voltunk egymásnak,
lelkünk révbe ért Párizsban.
Egy enyhén megvilágított helyen megálltál előttem:
Táncolunk Kedvesem? Bólintottam.
Te a csípőmre tetted kezeidet
az enyémek a vállaidon pihentek.
Nem volt zene, nem kellett.
szívünk együttes dobbanása
adta az ütemet lépéseinknek.
Összesimulva ringatóztunk,
a holdfény idézte meg árnyékunk
mely velünk egyszerre mozgott.
Az égről ragyogtak ránk a csillagok
Abbahagytuk táncunk,
egymás karjaiban élveztük
a varázslatos csendet.
Egymásra néztünk egyszerre
ugyanabban a percben,
egy soha véget nem érőnek tűnő
csókban forrtunk össze,
egy mágikus éjjelen.
Párizsban, álmomban....