"Nekem Te ne!" avagy biztos, hogy makacsság okán egyedül akarsz maradni?

Néha mind depresszióba esünk. Apróságok okán, vagy ha jól fenékbe billentve bemutat a sors. Ilyenkor elég nehéz meglátni a fényt a fojtogató sötétségben. Minden jó szót, segítséget támadásként élünk meg, pedig csak jó szándékkal van irántunk környezetünk, hisz szeretnek, nem akarják, hogy bajunk essen. Mégis ezt meg sem látva, támadó menyétként üvöltünk habzó szájjal, kidülledt szemekkel, hogy "Nekem Te ne mond meg, mit csináljak. Ki vagy, hogy egyáltalán bele mersz szólni az életembe?! Ez az én életem". Megy a sortűz, míg van töltény a tárban, könyörtelenül senkinek sem kegyelmezve... és természetesen mindig van egy igen, de... mert "Te nem érzed azokat a borzalmakat, amiket megélek, Te nem úgy látsz dolgokat, ahogy én"  

Ismét áll szerettünk leforrázva, megint főellenség lett hitelen egyik percről a másikra, már azt is bánja, hogy egyáltalán kigondolta a mondatait, nemhogy azt, hogy ki is mondta őket.. Elnézést, hogy rossz látnom, hogy szenvedsz. Bocs, hogy szeretlek, Te szerencsecsomag és próbálok rávilágítani az életedben megmaradt szép dolgokra, hogy igyekezlek kirántani a gödörből, amiben kuporogva sajnálod magad. Másképp látom az életedet, mint Te mert én kívülről látom, hogy módszeresen ugyanazokat a hibákat elkövetve ugyanúgy a bánat bugyrába jutsz. Csak próbállak elkapni, a víz felett tartani a fejed, nehogy végleg megfulladj. De tudom, hogy nem jár érte őszinte köszönet. Mert arra sem vagy hajlandó, hogy felfogd, nem ellened, hanem érted vagyok.   

Tudod mit nem is kell hálálkodnod azért, mert melletted vagyok. Nem ezért teszem. Akkor is meg fogom mutatni az apró jóságokat az életedben, ha nem akarod észre venni. Melletted vagyok és leszek is, még akkor is, ha óvodásként hisztizel engem okolva, mert valamit nem úgy tettem, ahogy Te gondoltad. Ott állok minden egyes alkalommal, és elmagyarázom, nem azért teszek dolgokat, hogy neked rossz legyen. Akkor is ott leszek, mikor már réges-rég magadra kellett volna hagyjalak vissza se nézve, más már megtette volna. De én én vagyok, nem más. Maradok. Mindig. Hisz ez a szeretet és a törődés.

Nem úgy látják az emberek a dolgokat, ahogy Te? Ha ugyanúgy látnák, abba is találnál kötözködni valót, mert megunnád. Nem kell rögtön fegyverkezni, ha a másik elmondja mit gondol. Segíteni akar. Akinek fontos vagy, az sosem fog magadra hagyni. Aki meg igen, annak meg nem számítottál igazán sosem, vagy csak egy ideig. Az emberek jönnek-mennek az életünkben. Csak azok maradnak, akik valóban szeretnek minket. A megbecsülést is meg kell tanulni. A feltétel nélküliséget elfogadni.

Szörnyű tény, "az élet nem mindig süti és szivárvány". Nem csak neked, senkinek sem az. De nem megoldás az, ha azokat osztod megállás nélkül, akik veled vannak és a nullával határos bennük az ártó szándék irányodban. Nem vagyunk tökéletesek, sem egyformák. De senki sincs egyedül, ha van legalább egy ember, aki megkérdezi, "Hogy vagy?" és kiemeli a bánat mérgező örvényéből. Semmiségnek tűnik, de elég lehet, ha baj van, hogy ott vagyunk és számíthat ránk a másik.

Gond és gond között is van eltérés. De ezt nem intézhetjük el azzal, hogy "mindenkinek vannak problémái és nem futhat el elölük." Megeshet, ezzel a kemény igazsággal csak a magányosságot növeljük a másikban az addiginál is nagyobb befordulásra késztetve. Nem fordíthatunk hátat makacsságtól, sértettségtől, vagy akár keménységre nevelési szándéktól vezérelve azoknak akiket szeretünk, mert lehet, ezzel többet ártunk mit gondolnánk. Nem lehetünk elfogultak egy-egy valakivel szemben. Mindenkinek szüksége van támogatásra. Még akkor is, ha ránézésre nem úgy tűnik. Nem csak azoknak kell szeretet, törődés és figyelem, akiknél látványos a baj. Ha valódi, érdek nélküli a szeretet, akkor nem válogat