Mindig ugyanarról
2018.06.26
Magányosan állok a gangon gondolataimba merülve cigarettázom.
Egykedvűen szívom és fújom, a füstöt nézem, ahogy tovaszáll.
Kortyolok egyet a kávéból, várom, hogy megtegye hatását, és felébredjek már
Gondolataim eközben szélsebesen peregnek fejemben,
mintha elszabadult körhintán ülne minden kis foszlány.
Úgy szabadulnék tőlük egy kis időre, a csendet vágynám.
Már verset sem írok, hisz minden sor ugyanarról szól:
Hogy túlteng bennem a szeretethiány, de rettegek, megütni a bokám.
Mert nem kenyerem a fölösleges játszmázás.
Inkább kihátrálok, mert ha valaki nem tud dönteni, hogy kellek vagy sem, az már rég rossz.
A legjobb tanítómester a csalódás, megtanultam a leckét, mint jó kis diák.
Nem várom már a csodát, ahol nem terem, még akkor sem, ha sokan ezt állítják körülöttem.
Tudom, hol az elég és elsétálok emelt fővel, mert nem vagyok játékszer,
nem hagyom senkinek többé, hogy megalázzon.
Emellett mégis várom a Férfit, aki engem akar, elfogad és szereti az összes hibám is.
Nem kell a fehér ló, sem a romantikus egymásra találás.
Csak álljon elém, hogy én kellek, és maradjon mellettem, akkor is ha rosszra fordul a helyzet.
Cserébe én is leszek neki kőszikla, ha összedőlne a világa
és minden nap várni fogja este az asztalon a meleg vacsora.
Merengésemből az elégett cigi ébreszt föl. Elnyomom, és még egyet meggyújtok.
Gondolataim Forma1-es pályáján végtelenek a körök, úgy szabadulnék már tőlük.
Verset sem írok már, mert mindegyik ugyanarról szól:
Úgy tűnik, életfogytig börtönébe zárt a magány.