Miért vagyok még mindig egyedül? - Mert nekem nem akárki kell!

2019.07.14

Miért vagyok még mindig egyedül?

30 éves nő vagyok és még mindig szingli. Próbálom egyensúlyban tartani az életem, mint bárki más. Vannak mélypontjaim és jó időszakaim, mint mindenkinek. Mégis furcsán néznek rám, főleg családi körben, mikor egy-egy nagy esemény, születésnapok vagy Karácsonyok alkalmával összegyűlik a rokonság, mert én nem viszem magammal a párom. Holott, unokatesóim, akik sokkal fiatalabbak mint én, úgymond már révbe értek: Házasság, gyerek, minden ami kell. Én vagyok az egyetlen, aki még nem találta meg élete párját.

Nos, be merem vállalni, 10 éve vagyok egyedül. Volt mikor azt hittem, hogy megtaláltam a Nagy Ő-t, de mindig rám cáfolt a sors, bebizonyította, hogy á-á, dehogyis.

Sokszor kétségbe estem a tíz év alatt, és még néha a mai napig is, mert nem talált meg még a másik felem, ahogy annó kislányként megálmodtam. De rájöttem arra is, hogy nem feltétlenül rossz ez így. Nem akarok csak azért kapcsolatban lenni, hogy legyen mellettem valaki. Igaz, megtehettem volna, nagyobb csalódások okán, belemehettem volna kalandokba, de minek is? Én nem vágyom arra, hogy úgy ébredjek reggelenként, hogy az ágy másik felén nem az a pasi fekszik, akire várok, hogy aztán felöltözzön, lelépjen maga után ürességet hagyva. Nekem nem ez kell, én nem ilyen vagyok. Időről-időre elfog a magány, és a "jó lenne már valaki" érzés, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Viszont nem gabalyodok kényszeresen olyan dolgokba, aminek nincs értelme.

Nem érem már be akárkivel. Valaki kell. Egy Férfi, aki megtestesíti a szó legnemesebb értelmét, akitől fenekestül felfordul a világom. Akivel együtt tudok sírni, nevetni, gyereknek, tökéletlennek lenni. Mert nem vagyok tökéletes, és tőle sem várom, hogy az legyen. Ha pedig megkívánja az élet, akkor igen, komoly felnőttként viselkedni.

Nem akarok már játszmákat, volt már elég részem ezekben. De kisebb-nagyobb sebekkel mindből kikerültem. Nem hordok álarcot sem. Leplezni sem tudom a jókedvet, ha szomorú vagyok. Átadom magam a negatív és pozitív hatásoknak amik érnek. Előbbiből tanulok, utóbbiból folyamatosan merítem az energiát. Mindig őszinte vagyok, előfordul olykor, hogy bántóan is. Erős vagyok. Van tartásom. Büszke vagyok arra, hogy nem játszom meg magam egy olyan világban, ahol a látszatra adnak az emberek, viszont az érzelmek nem nyomnak a latban.

Egy szó mint száz: létezem, harminc éves nőként egyedül. Élem és építem az életem amennyire tőlem telik. Megbecsülöm azokat akik engem becsülnek. Könyörtelenül kiszórom azokat, akik ártanak nekem. Igen, kicsit megkeményedtem attól amit a gép dobott számomra, de ezt sem bánom mert nem török meg már olyan könnyen mint régen. Még mindig tudok hinni a jó dolgok erejében és még mindig remélek, még akkor is, ha egy adott nap eseményei, érzései legyűrnek. Másnap felkelek és teszem tovább a dolgom.

Szóval, ha lesz olyan Férfi, aki nem fél tőlem és nem elégszik meg a "felszín kapargatásával", hanem engem akar, azt tárt karokkal várom, de nem lesz könnyű dolga. Remélhetőleg nem adja fel és néz könnyebb préda után... Viszont ha mégsem sodor elém a sors egy ilyen egyedet? Nos, éltem már meg rosszabb tragédiát is... Megy tovább minden, ahogy mindig.