Mérgező sötétség vagy szeretet öröm és boldogság? avagy: Te döntesz mit választasz!

Biztos érezted már, milyen mikor gyomorgörcs érzésével indulnak napjaid. Ideg reggel, délben, este. A stressz állandó jelenlévő életedben. Munka, család, párkapcsolat, barátság. Mindegy, milyen terület, ez a kis mocsok folyton ott figyel. Nap-nap után fáradtabb vagy, az étel gondolatától is háborog a hasad, nemhogy attól, hogy rávedd magad és egyél. Éjszakáid rendre átagyalod. Lassan eljutsz az önostorozás, az önvád fázisába. Te vagy a rossz, a hibás, nem vagy elég türelmes, megértő, empatikus, odafigyelő, rosszul látod a dolgokat, nem érted, mert nem vagy elég öreg vagy épp túl fiatal. Meddig okolhatod magad mindenért és mentegethetsz folyton másokat? Miért vagyunk így bekötve mi emberek? Miért kötjük az ebet a karóhoz konokul, önfejűen, hogy a másiknak kell változnia? Mented magad, "Én csak kértem", "Én vagyok az idősebb", "Kifutok az időből". Szemrebbenés nélkül hagyunk tönkremenni kapcsolatokat, kigolyózunk embereket az életünkből. Ordító majomként vádaskodunk a másikkal szemben és kiabáljuk sablonosan mindig ugyanazt, környezetünket okolva mindenért. Ráhúzunk barátainkra olyan jelzőket, amikről tudjuk a szívünk mélyén, hogy nem igazak, csak a sértettségünk beszél belőlünk. Mert mindig van egy de. 

De! Mi lenne akkor, ha a másoknak vetített erős ént valóban kiviteleznénk? Ha a kapott sérelmeinkre nem sebekként, hanem épülési lehetősségként tekintenénk? Ahelyett, hogy sajnálnánk magunkat csendben egy sötét sarokban mert megbántottak, rákérdezhetnénk, mi nem rúgtunk e a másikba az igazunk érvényesítése közben. Használhatnánk többet a "Ne haragudj", "Bocsánat", " Köszönöm", "Szeretlek" érzelemkifejező szavakat őszintén, nem csak kizárólag azért, mert illendő megköszönni valamit vagy rezignáltan elnézést kérünk és el van intézve. Ha mindig csak mások lennének a hibásak, valószínűleg már nem élnénk. A negatív érzelmek ugyan erős uralkodók, de hosszútávon nem lehet a vezényletük alatt győzelmet aratni. Mindenkinek van hova fejlődni. Elsősorban magunkért aztán másokért. Ha megingathatatlan az alap, akkor fog biztosan állni egy ház. Nem könnyű lelkileg rendet rakni magunkban, hisz a sötét csendje rejti a legtöbbet a félelmeink démonjai közül, viszont csak addig élnek, amíg tápláljuk, hívjuk őket. Bármikor felkapcsolhatjuk a villanyt és egy "Megvagy" harci kiáltással ki velük örökre. Békénk ne másoktól tegyük függővé, hisz csak rajtunk múlik. Ahogy az is mit választunk a Sötétet egyedül, elménket mérgező gondolatokkal vagy a Fényt és vidámságot azokkal, akik szeretnek és akiket viszont szeretünk.