Létfenttartás... avagy: Enni vagy nem enni...?!

Kedves Naplóm!

Eredetileg az volt a terv, hogy nem írok erről, de ma volt egy holtpontom ismét, így most itt ülök, és írok, amiről nem is akartam... Na de kezdjük az elején. A tavalyi év második felében volt egy súlycsökkenésem fokozott mértékű stressz okán. Édesanyám megréműlt, hogy elfogy a lánya, meglett az eredmény...  Mostanra az elvesztett kilók visszakúsztak ugyan olyannyira sikeresen, hogy a a szervezetem azóta sem találja az egyensúlyt, a pajzsmirígyem kiakadt.  Az orvosom tanácsára próbálok kevesebbet és egészségesebben étkezni. 

Ez egy olyan embernek, aki már azzal energiát éget, ha csak ül, mert rosszabb napokon a görcs hívatlan vendégként ellátogat hozzá és nem igen akaródzik neki távozni, maga a halálos ítélet, hogy csökkentse a kaját. Szeretek enni, szeretek finomat enni, szeretek nasizni. A családom, ha kell hanem, eszik. "Csakúgy" unalomból is. Vannak akik kifejezetten jól főznek... úgyhogy ez a pokol így.

Jelenleg ott tartok, hogy már harmadik hete nem eszem édességet, sem cukrot. Egyáltalán. Kávéba se, teába se, semmibe se. Próbálok kevesebbet enni, több zöldséget és gyümölcsöt. Kis családom értetlenül áll előttem, pedig tudják. Múlthéten volt egy egész jó hét, mert salátákat eszegettem. Ezen a héten rozsos zsömlét, kiflit, kefirt. Már kezdtem volna a Szüleimre büszke lenni, mert nem akartak az édességek sötét bűnös erdejébe vezetni kézen fogva... De korai volt az öröm. Ma összevesztem apukámmal, aki megint bekérdezett, miért nem eszek, hisz kell a szervezetemnek. Mondtam neki, hogy tudom, és nem arról van szó, hogy éheztetem magam, csak kevesebbet eszem, mint eddig. Legalábbis próbálnék, ha hagynának és még talán segítenének is és nem csak ideig óráig, hanem hosszabb távon... Ennek az lett a vége, hogy elém tett egy nagy tányér édes-savanyú csirkét, én pedig idegből megettem, holott a napi kalória bevitelemet túlléptem ezzel... Nem baj, legalább megszűnt a hiszti. A gyerek evett, mostmár megnyugodtak. (Majd holnap eszel kevesebbet drágám jó? - hallatszik a szobájukból... Még jó, hogy van holnap...) Csak erre az egészségem megy rá.

Nagyon nehéz egy olyan családban, ahol azt hiszik, hogy azzal tesznek jót, ha mangalicát nevelnek a mozgássérült gyerekből, hogy aztán ne csak a pajzsmirígye adja meg magát, de társuljon hozzá a térde is... ( bár tudok egy-két személyt, aki kifejezetten megnyugodna, ha hízott disznóként látna újra, de nem a személyeskedés az írásom lényege...) Mindegy is. Megvolt a második holtpont Húsvét óta. Majd lemozgom, oda se neki... 

Jah, hogy karantén van...: Felkelés reggel, kávé, home office, odafigyelés, hogy ne egyek túl sokat, veszekedni kicsit, hogy miért nem eszek már megint... ééés kb. vége is a napnak, mehetek aludni, nagyjából. Így a stabil stressz az megvan még mindig tutira. 

Viszont az igazsághoz hozzátartozik Robi. Robi hétfő óta a társam a mindennapokban. A rövid idő ellenére már nagyon utáljuk egymást. De kitartunk. Órákat töltünk együtt Mindig az utolsó pár perc, az elválás a legnehezebb, mert jönnek a gondolatok aranygaluskáról, palacsintáról, dobostortáról...

De mint mondtam, kitartok és vele kicsit könnyebb... max olyan vádlim lesz, ami férfiakéval vetekedhet... mi baj lehet... De remélem, súlyvesztés is befigyel azért.

Poén a végére: Épp Stephen King Sorvadj el-jét olvasom stílusosan :)