Létezik e az igazi? Ha igen, meddig érdemes várni rá? - Közhelyek tömkelege

Kiskorunkban sok mesét hallunk esténként a Szüleinktől, Nagyszüleinktől. A Disney ellátott minket fantasztikus, felejthetetlen történetekkel, hercegnőkről, akik mindig megtalálják a hercegüket és végül boldogan élnek, amíg meg nem halnak és itt rendszerint jön a vége. 

De arról semmi sem szól, hogy mi lesz ezután. Ez természetes, mert az már nem kicsiknek szól. Ott már kőkeményen játszanak a mindennapok. A drámák és persze a jó pillanatok is, mert a mérlegnek mindig két oldala van. Ott már nem rózsaszín mindig minden, és egy normális, jól működő párkapcsolat attól jó, mert a felek kitartanak egymás mellett, bármi is legyen. Van ilyen a mai világban? Amikor csak és kizárólag akkor lépünk ki egy kapcsolatból, ha már tényleg nem tudjuk megoldani az adandó problémákat? Vagy ha már úgy megromlott a viszony, hogy azért már nem érdemes harcolni?

Már gyerekkorunkban van egy elképzelésünk, hogy miként fogunk felnőttként élni: megtaláljuk a szerelmünk, milyen lesz az esküvőnk, ha megházasodunk, családot alapítunk és persze kell háziállat és egy nagy kertes ház sem árt. -Nem tudom, ki hogy van ezzel, én kicsiként úgy képzeltem, hogy ezeket mind el fogom érni mire betöltöm a bűvös harmincat. Karrier, ház, férj, család. -

Van olyan, hogy két ember tökéletesen kiegészíti egymást? Létezik e egyáltalán a nagybetűs Igazi? Azt szokták mondani, ha rátalálunk a számunkra tökéletes társra, azt megérezzük. Mert más, több mint azok, akikkel eddig dolgunk volt, különleges.... és persze az előbbiek miatt megéri kivárni, míg megérkezik az életünkbe, mert pont a megfelelő időben talál ránk, mikor felkészültük rá. Érkezésekor tudni fogjuk, miért nem működtek a kapcsolataink másokkal. Mert "minden zsáknak megvan a saját foltja". Vajon mennyire lehet hinni a folyamatosan hangoztatott közhelyeknek? Valósak és van alapjuk vagy mind csak mesebeszéd, kis Disney varázslattal meghintve amik jól csengenek és megnyugtatóan hat a lelkünkre, ha egyet olvasunk vagy hallunk? Tény, a pozitív gondolkodás és hozzáállás nagyon fontos minden élethelyzetben, de mégis honnan tudjuk, hogy ki az igazi? Vagy, hogy egyáltalán mindenkinek van e valahol egy "Nagy Ő"-je, aki rá vár?...

Manapság már kinevetik azt aki érzelmesebb az átlagnál, mondván legyen erősebb. Aki kedves, segítőkész azt pofátlanul kihasználják és visszaélnek az önzetlenségével. Egy szóval: felszínes világban élünk, ahol a személyes kapcsolattartást felváltotta a közösségi média. A chaten világmegváltó beszélgetések folynak és okoskodunk vagy épp ordítónak szánt karakterekkel monológokat küldve veszekszünk, ha meg szemtől szembe kerülünk, akkor is a telefonunkat bújuk inkább, semmint megkérdeznénk a másiktól: "hogy vagy?". Egyszerűen megnémulunk. A hosszú távú párkapcsolatok helyére az egy éjszakás kalandok léptek, élethosszig tartó barátságokat érdek/látszatbarátságok váltanak fel. Ja, és persze, jobb a mű mint a természetes, Minél vékonyabb a derekad és minél nagyobb a melled, annál jobb nő vagy és minél nagyobb a szerszámod, kigyúrt a tested, annál tökösebb pasi. Fura szemmel néznek arra, aki értékeket hordoz magában és van esetleg némi tartása is. Mert az olyan nő, aki első szóra nem tárja szét a lábát, akkor már nem is kell, mert küzdeni kéne érte. Az olyan pasi, aki bókokkal hódit pénz helyet, bónuszként nem csalja fűvel-fával a párját, akkor az nem elég rossz fiú, nem izgalmas. Ne csodálkozzunk, ha sok az önértékelési zavarral küzdő ember, hisz képtelenek vagyunk egymást maximálisan elfogadni. -Tisztelet a kivételnek... Akinek nem inge, ne vegye magára...-. Egy ilyen világban vajon van értéke a szerelemnek, létezhetnek tiszteleten és megbecsülésen alapuló párkapcsolatok?

Nagyszüleink idejében a szerelem még tényleg jelentőséggel bírt. Meglátták, megszerették egymást. A randizásnak és a párkapcsolat stabil felépítésének fontos szerepe volt. Majd házasságra léptek és szeretetben éltek, miközben dolgoztak, megküzdöttek az adódó nehézségekkel és felneveltek egy generációt. Ezután jöttek a szép nyugdíjas évek és még mindig kitartanak egymás mellett a felmerülő problémák ellenére is -mert gondok mindig lehetnek. Hol több, hol kevesebb- de még így is együtt vannak és a gondok együttes megoldása csak megerősítette kapcsolatukat. Náluk a holtomiglan-holtáiglan, jóban rosszban egészségben és betegségben tényleg így van és működik. Lehet, hogy rossz korba születtem, vagy túl romantikus alkat vagyok, de szerintem napjainkban is így kéne működnie. Mindenki megérdemelné az ilyen szerelmet.

Alakítjuk az életünk, éljük a mindennapjainkat, összefutunk a barátokkal, ápoljuk a kapcsolatot a családunkkal. De mikor esténként hazaérve egy-egy fárasztó nap után a csendes lakás fogad és az üres ágyban egyedül merülünk álomba, olyankor a legkiegyensúlyozottabb szinglinek is megfordul a fejében, legyen bármilyen elégedett az életével és azzal, amit elért, hogy jó volna már, ha rátalálna az Igazira, aki egy csapásra beleszeret a mosolyába. Megeshet, hogy jól elvan az ember egyedül, ez tisztasor. De egy idő után igényt érzünk arra, hogy legyen mellettünk valaki. Hisz alapvetően társas lények vagyunk, keressük a barátainkat, akikkel minden hülyeségbe és kalandba együtt vágunk bele, akikkel jókat beszélgethetünk, akár éjjel kettőkor is hívhatjuk őket, ha baj van. Végül pedig kutatjuk a másik felünket is, akivel megoszthatjuk a mindennapjainkat, kialakíthatunk egy közös otthont ahol családot alapíthatunk, tarthatunk macskát, kutyát, vadászgörényt, hörcsögöt vagy tengerimalacot. A gyerkőcök, a közös kuckó stb igény szerint alakul, ezt már természetesen embere válogatja.

Ha ránk talál ez a különleges ember és működik, akkor tádám, kész is a tündérmese, a boldogan éltek, amíg meg nem haltak... Ha mégsem, akkor talán majd máskor jön valaki, akivel passzolni fogunk, addig is élünk tovább, amíg a lehetőség újra nem kopogtat az ajtónkon. De honnan tudjuk valóban hogy ki az igazi és hogy meddig érdemes várni rá? Van erre időkorlát? Akinek szimpatikusak vagyunk/tetszünk, az tényleg keresi az alkalmat, hogy találkozzon velünk?

Egy esély vajon hányszor dörömböl a kapun? Ha akkor ott nem élünk vele, lesz más alkalom? Nem biztos. Ha valaki nagyon kitartó, akkor talán visszatér, de ez sem megy a végtelenségig. Mert ha nem kapunk sosem pozitív megerősítést, akkora küzdeni vágyás is alábbhagy, elmúlik.

Személy szerint sosem voltam a férfiak álma. Nem is vágyom erre. Továbbá sosem tudhatom, hogy ha valaki elkezd velem kommunikálni, az azért teszi, mert úgy érzi kedvesnek kell velem lennie, mivel sérült vagyok. Mert úgy gondolja, ezáltal jót tesz velem és megnyugszik a lelke. Vagy azért, mert tényleg felkeltettem a figyelmét. Egyáltalán van / lesz e olyan ember, aki túllát majd a mozgáskorlátozottságomon és észreveszi, hogy ember, Nő vagyok? Felszínes világban élünk, ahol a külsőségek többet nyomnak a lattban. Igen, én nem mindenben tudom mutatni a tipikus nőiességhez kapcsolódó megjelenést, például: Nem vagyok magas és ezt ellensúlyozni sem tudom magas sarkú cipő viselésével, mert az egyensúly problémáim miatt (is) a tűsarkakon való tipegésem kivitelezése fizikai képtelenség... és egyébként sem az én stílusom. Ha tetszik, ha nem, sajnos vagy nem sajnos, de ez van, ezt kell szeretni.

Viszont, azt gondoltam viszonylag sokáig, hogy ha konkrétan párkapcsolatról beszélünk, akkor ha valaki "nekem van rendelve" a sors által, akkor a 145 cm magasságomat és a sportcipős / bakancson lábaimat és egyéb hiányosságaimat is szépnek fogja látni... Mert valamiben hinni kell és én abban is hiszek, hogy az egy éjszakás kalandok korában valahol van egy Férfi, aki engem keres és értékel a külsőm hiányosságai, a mozgáskorlátozottságom ellenére is és az összes hobbimmal, furcsaságommal együtt elfogad, szeret és én lehetek a "másik fele". De annyi mindenen keresztülmentem, annyi seb van a lelkemen, hogy nem igazán hiszek már ebben. Annyiszor próbálkoztam már, beleadtam szívem-lelkem, de mindig sikertelenül. Igen, lehet, hogy azért mert sok békát meg kell csókolni ahhoz, hogy végül megleljük a királyfit és ezek a próbálkozások egyik sem volt nagybetűs igazi... Bár ezt nem nagyon hinném. Jelenlegi állapot szerint én vagyok az a zsák, akinek nincsen foltja már közel tíz éve. Ebből következően úgy érzem lehet, hogy ez így is marad és talán jobb így.

Mindettől függetlenül mindenkit arra bíztatok, hogy higgyen a csodákban és a jó dolgok erejében, mert sosem lehet tudni, hogyan alakul az élet és milyen váratlan fordulat elé sodorja az embert a sors.