Lehetetlen vágyak... - Vajon tényleg?

Olvastam már pár írást a témában. Most én is átadom a gondolataimat, mert még mindig azt érzem: Akárhányszor találkozik az ember egy-egy ilyen irománnyal, nem ér célt a dolog. Nem azért, mert nem fognák fel, amit olvasnak, inkább ott lehet a hiba, hogy a többség még mindig nem elég nyitott gondolkodásban és hozzáállásban egyaránt.
De miről is van szó: Mozgáskorlátozottak és a Szerelem. Irreális? Hm... vajon tényleg az? Nem. Nem hiszem, hogy lehetetlen lenne.

Mi mozgáskorlátozottak - legyen kerekesszékes vagy járóképes - is ugyanúgy tudunk szeretni, mint ép társaink. Vágyunk a megbecsülésre, törődésre, figyelemre és tiszteletre, mint bárki más. Utóbbi kettőt nem úgy képzeljük el, hogy megsimogatják a buksinkat ha megjelenünk egy-egy szórakozóhelyen ezzel a mondattal kísérve: Mekkora hős vagy, hogy eljöttél! Köszönjük, hogy itt vagy. (Sosem értettem miért kell ezt. Emberek, ugyanúgy jól érezni jöttünk magunkat mint ti).
Az előbb felsorolt dolgok kölcsönösen kellene, hogy működjenek, ha én megbecsülöm, tisztelem a férfit, aki mellettem van figyelek rá, törődöm vele, akkor ez felém irányulóan is működjön, mert így evidens.

De miért olyan nehéz az embereknek nyitni felénk? Félnek, hogy nehogy rosszat mondjanak? Igen lehet. Most elárulom, bennünk -bennem tuti- is van egy kis cidri egy-egy kommunikáció alkalmával, hogy mi lesz a vége. Viszont ha nem görcsölsz rá a dologra, én sem teszem, sőt. Ha látom, hogy tényleg kíváncsi vagy rám és nem csak sajnálni akarsz, akkor még segítek is, hogy gördülékenyebben menjen a társalgás. 

Most járóképes sérült szemszögből fogom megközelíteni a párkeresést, mert értelem szerűen ebben vagyok benne. Már több éve vagyok szingli -nem keserítem magam azzal, hogy számoljam.
Mikor neten kerestem a társam, benne volt a bemutatkozásomban természetesen, hogy mozgássérült vagyok, tisztán játszottam. Ez a két eset történt meg nagy százalékban egy-egy jelentkezőnél a levelezéseknél:

• Azért írt nekem, hogy sajnálatáról és együttérzéséről biztosítson
  
• Azért írt, mert nem találkozott még mozgáskorlátozottal és kíváncsi volt, milyen is ez
  

A találkozókon beszélgettünk kicsit és mindig elmondtam, hogy nem olyan szörnyű ez, mint amennyire elsőre hangzik. Mindig megértettem, hogy mikor szembejön ez a szó "mozgáskorlátozott", az ember visszahőköl, mert nem tudja, hogy mit takar. Ott voltam mint élő példa, hogy sem ufó, sem egy horror film rémséges szereplője nem vagyok. Csak egy egyszerű lány, aki próbálja megtalálni a másik felét, akit szerethet és a másik fél is viszont szereti.
Hiábavaló volt minden próbálkozásom, mert egy-egy csevegés után offolva lettem.

Nem adtam fel. Sokáig próbálkoztam még. Volt pozitív csalódás is, normális randi, ahol azt éreztem, hogy egyenlő félként vagyok kezelve, de mikor hazakísért az úriember rám öntött egy vödör hideg vizet, így: "aranyos, kedves lány vagy, de ez nekem most nem fér bele. Nem vagyok rád felkészülve. Maradjunk csak barátok. Majd jelentkezem" -azóta se hallok felőle....

Egy idő után kezdett megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy biztosan igazuk van, mert senki nem akar egy nyűgöt a nyakába. Az a kevés önbizalmam is semmivé vált a sok visszautasítástól.
Tudtam, hogy bennem is vannak olyan tulajdonságok, amiket megkedvelhet majd valaki, de a tapasztalások nem ezt mutatták. Így lassan feladtam. Ha meggebedek sem tudok olyan lenni mint az épek. Sajnos ez van.
Álmatlan éjszakáimat töltöttem agyalással: Vajon tényleg lehetetlen a vágyam, hogy egyszer majd engem is megszeret valaki? Uram bocsá' talán meglátja bennem a nőt és akként is kezel? Itt nem a "nőnek a tűzhely mellett a helye" gondolatmenetre gondoltam, hanem egyszerű dolgokra: Jön egy férfi, aki meghódít, elvisz rendes randikra, kinyitja nekem az ajtót, lesegíti rólam a kabátot és a többi... Meglát bennem valami olyat, amitől idővel gyengéd érzései lobbannak irántam. Nem lesz ilyen soha? Nem élhetem meg a szerelmet mert mozgáskorlátozott vagyok? Nekem az van megírva, hogy egyedül menjek végig az utamon? Nos benne van a pakliban.

Ha már írok, akkor csinálom rendesen, szóval: Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy voltak a 30 évem alatt olyan pasik az életembe, akikért fél világom odaadtam volna, de a sors másként rendelkezett... és olyanok is, akik megtanítottak arra, hogy van, akire nem éri meg időt fordítani, mert nem értékel engem. - amikor meg már igen, akkor már késő... Sok szívfájdalom árán jutottam erre a következtetésre és most már óvatosabb vagyok.

Viszont, míg élünk, remélünk. Így nem maradt más, én is bízom abban, hogy egyszer csak szembetalálkozom a Nagy Ővel. A Férfival, akinek én kellek, aki engem akar. Aki jön és nem riad meg attól, hogy én mozgáskorlátozott vagyok, hanem ezzel együtt szeret majd.