Lehet, hamarabb kellett volna...?!
Már hónapok óta gyötör valami. Nem betegség, nem vírusok. Nem tudom pontosan mikor kezdődött, de ráült egy érzés a lelkemre, befészkelt a gondolataim közé és nem hagy nyugodni.
Addig, amíg hagyom... Lehet, hamarabb kellett volna...?!
Mondják a változás jó dolog. Magam is formálódtam, acélosodtam az éveim múltával. Vannak mögöttem ajtók, amiket többé ki nem nyitok. Bár sosem nő be a szívem lágya, én vagyok az első, aki ott van, ha segíteni kell. Ez mindig így volt van és lesz is... Az alap tulajdonságaim, a zene szeretete, a könyvek maradnak továbbra is.
De van ezeken kívül még más is. Mindig van hova tovább. Nem azért szeretnék változni, mert nem vagyok elégedett magammal. Tény, önbizalom hiányom van, de tanított már annyi leckét eddig az életem, hogy tudjam mennyit érek. Igen, megbicsaklom én is, mint bárki, de tudom, nem vagyok értéktelen. Mégsem vagyok még kész.
Ép testben ép lélek. Nekem egyik sem ép jelenleg. A testem sosem lesz száz százalékos, de így is kihozhatom belőle a legtöbbet, ami tőlem telik. A lelkem szerintem veszett fejsze nyele, mert beleérző vagyok, így minden képes megviselni. Rosszabb időszakokban fokozottabban. Lassan már ott tartok, hogy nem kellene magyaráznom, miért is vagyok olykor jobban megborulva, mert süket fülekre találok az eddigi tapasztalások szerint. Csak az nem tudatosul az emberekben, hogy mindenki érző valamilyen szempontból, mert mindenkin nyomot hagy az élete egy-egy történése, csak mindenkin más, és másképp.
Az Anna and the barbies Gyáva forradalmár című számának egyik sora számomra azért fontos, mert mindig eszembe juttatja a hibáim, ameket nem követhetek el újra. Ha egyszer már hagytam magam földre vinni és rosszul jöttem ki belőle, biztosan nem fogom engedni, hogy újra megtörténjen. Jó a fájdalom, mert mindig tapasztalatot ad. Szeretem, ha fáj, viszont a lelkem már védem, ahogy tudom. Tagadhatatlanul igaz ugyan: Változhatunk. Az esély adva van.