Kifogásgyár VS. Valóság

Mennyire járunk a realitás talaján? Mennyire vagyunk énközpontúak? Kiskorunkban jó esetben a segítőkészséget látjuk követendő példaként az irigység helyett. Mennyire tudunk másokat előtérbe helyezni? Áldozat szerep vagy önfeláldozás? A kettő között nincs egyensúly? Egészséges önzőnek lenni, kell is. De meddig?

Az életünk egy nagy Kifogás Gyár és ez minden területre igaz. Általában a "Nem tehetek róla, hogy..." ; "Nekem nem megy ehhez én kevés vagyok" ;  "Nem tudom megcsinálni" mondatokkal érvelünk mert lusták vagyunk megmozdulni. Nagyobb horderejű dolognál pedig félünk kilépni a komfortzónánkból, hisz kényelmesebb belül, mint azon túl. Magyarázkodunk, mentjük a bőrünket. Képesek vagyunk a legbanálisabb közhelyekre hivatkozni, mint az időjárás vagy akár hazugságra is vetemedni, rosszabb esetben, hogy kihátráljunk szituációkból. Ha emberi kapcsolatról van szó, persze hangoztatjuk, hogy számíthat ránk a másik és mindig ott leszünk ha szükséges. De persze az embert akkor hagyják az esetek többségében magára, mikor a legkevésbé sem kellene és ott találjuk magunkat a gödör alján fuldokolva a könnyeinkben, pedig csak annyi kellett volna, hogy valaki meghallgasson... ilyenkor jön a szarkasztikus kisördög: hagyd a barátokat, keress egy jó pszichológust, annak kibeszélheted magad, nem menekülhet, ez a munkája. Persze ez csak vicc. Részrehajlásra, elfogultságra is mindig találunk egy beleköthetetlen magyarázatot, hogy ne kelljen éreznünk, hogy egyesekkel nem viselkedünk szépen. Rossz életszakasz, szerelmi bánat ugyanez. Bár utóbbi kettőt az alkohol terápia ideig óráig megoldja. Bárkivel előfordul, nincs ezzel baj. Akkor kezdődik a gond, hogyha a nagy magyarázkodás közepette elfelejtjük, hogy mi is hibázhatunk. 

Ilyenkor jogosan vetődik fel a kérdés, hogy van e jelentőség tartalma manapság bármilyen nemű emberi kapcsolatnak? Barátság, Szerelem, Igaz Társ, Tartós Kapcsolatok. Így nagy kezdőbetűvel. Sokszor írtam már arról, mennyire nem tudok azonosulni azzal, amit manapság művelünk Barátság címén felnőtt emberekként. Gyerekességen, féltékenységen, szándékos félreértéseken csúszik el egy pillanat alatt sok-sok év, mert képtelenek vagyunk meghallgatni, megérteni a másikat. Hiszen fontosabb, hogy ebet kötve karóhoz a saját magunkét fújjuk makacsul, akkor is, ha nem feltétlenül van igazunk. A megbecsülés luxus. Azt hisszük, hogy csak a párkapcsolatunkat kell ápolni, gondozni. Pedig ez a barátságra is igaz. Sőt, a mindegyik kapcsolatra, még arra is, amit a szomszédainkkal tartunk fent, még akkor is, ha egy-egy köszönésben ki is merül.

Mi van a szerelemmel? Tudjuk e még mi az vagy csak sablonosan hangoztatjuk, hogy erre vágyunk, mert a romantikus filmek és regények ezt táplálják belénk? Létezik még a holtomiglan-holtodiglan, mint nagyszüleink idejében vagy mostanra ez is csak szépen hangzó mese lett, ami könnyeket csalhat a szemekbe? Zsák a foltját mindig megtalálja. Valóban? Él a fejünkben egy kép az ideális partnerről, amit szívesen dédelgetünk és ez alapján szelektálunk a párkeresésben. Túl nagyok az elvárásaink, be kéne érnünk azzal ami van, ami jut realitástól elrugaszkodott álmok helyett? Hisz az élet nem egy egész estés Disney film. Itt a herceg és a hercegnő nem szeretnek első látásra egymásba, nem harcol a férfi a nőért, nincs boldog happy end, sem ellovaglás a naplementében. 
A Valóságban véres verejtékkel küzdünk, hogy érvényesüljünk a mindennapokban. Találjunk és megtartsuk a munkánk, hogy tudjuk enni, legyenek fizetve a számlák, az albérlet, a lakásra felvett kölcsön és még lehetne sorolni. Az egysíkú monotonitásba szép lassan belekeseredünk. Alig figyelünk kifelé, eltávolodunk hozzánk közelállóktól, a saját lelki posványunkban sajnáljuk magunkat, mivel megbántottak, sértettek vagyunk. Egyedülállóként olyan áttörhetetlen falat építünk magunk köré az elszenvedett csalódásainktól vezérelve védekezésként, hogy már azt is elhajtjuk, aki őszintén közelít és akar minket. Megugorhatatlanul magasra tesszük a lécet és ha nem felelsz meg, mehetsz a levesbe. Hisz az ideálom nagyfarkú izmos testű adonisz, nagymellű, címlapról leszedett "el sem hiszed" szépségű rossz kislány, olyan teljesítménnyel bír az ágyban, hogy a pornósztárok hozzá mennek leckét venni. Mellékállásban nagy érdeklődéssel bíró BDSM tanfolyamot indít kezdőknek a "Fájdalom Vörös Árnyalatai" címmel. Amikor megjelenünk az utcán, mindenki utánunk fordul, annyira szépek vagyunk együtt. Ha meg valódi érdeklődés, tiszta érzelem, amit adni tudsz, de mindez tökéletlen külsőbe van csomagolva, az nem kell. Az ilyen embert az összes kifogással és lelki sebeket okozó bántásokkal űzzük magunktól a világ hátuljára. Ezek után otthon egyedül a sötétben sírunk, hogy minket senki nem szeret, miért nem fogadnak el, olyannak amilyenek vagyunk.

Elmondom mit gondolok erről: Nem baj, ha vannak elvárásaink, de ésszel. Hosszútávon úgysem az ideálunkba szeretünk bele, maximum csak plátói értelemben, mert a másik annyira "tökéletes", hogy a mi tökéletlen tökéletességünkhöz nem képes lesüllyedni. - Menjünk inkább szobor kiállításra, ott majd találunk elég remekművet, ha a hibátlanságra hajtunk. Az ember attól ember, hogy nem tökéletes, a hibáink tesznek egyedivé, különlegessé, utánozhatatlanná. Ha folyton csak kritizálunk, hosszú listákat gyártunk a másik hibáiról és arról miért nem működne a kapcsolat, akkor nem csoda, hogy nem vesszük észre azokat a pontokat, amiért viszont kiegyensúlyozottan, érzelem gazdagon, őszintén tudnánk élni egymással. Így megalkotva a saját tündérmesénket. Mindannyian tudunk szeretni és elfogadni. Megérdemeljük, hogy kifogásoktól mentesen merjünk kockázatot vállalni a nem hollywoodi szerelemért is, ha épp az jön szembe a sarkon és szeret bele a mosolyunkba.

Azzal sincs baj, ha céljaink vannak. Viszont, ha már vannak, akkor ne adjuk fel őket, mert most éppen nem süt ránk teljes erejével a nap és picit nehezebb időszakba ért az életünk. Már csak azért is küzdenünk kell, akkor is, ha nem könnyű.

Az, hogy tönkreteszünk őszinte kapcsolatokat, mert sértettek vagyunk és a rosszra képesek vagyunk emlékezni, de a jóra már kevésbé, ez nem megoldás. Emberekként mindannyian hibázhatunk, hibázunk és fogunk is. Mivel nem hermetikusan zárt burokban élünk, így ez elkerülhetetlen. Mindenkinek lehetnek sérelmei és sebei. De ezeket nem dédelgethetjük örökké fegyverként, kifogásként használva mások ellen, mert ez nem fair azokkal szemben akiknek tényleg fontosak vagyunk. 

Tudnunk kell elfogadni. Nem csak elvárni, hogy alkalmazkodjanak hozzánk, nekünk is idomulni kell. Tudni bocsánatot kérni és megbocsátani. Mert ha mindenkit elmarunk magunk mellől, akiknek számítunk vagy akinek számíthatunk idővel, akkor tényleg magányosak leszünk és süthetjük.. 

Mondják, hogy az erős emberek megközelíthetetlenek. Ez nem igaz teljesen. Mindenki erős, csak másképp. Mindenki megjárta a maga poklát. Összecimbizett az ördöggel, aztán visszajött. Vannak akik még most is járják az ördögtáncot... Az erősség az esendőség, hogy nem félünk megmutatni, néha gyengék vagyunk, érzünk és ki tudjuk nyilvánítani. Van szívünk, nem félünk szeretni. 

Nem attól leszel erős, hogy senkit nem tűrsz meg a közeledben, mert megbántottak vagy épp nem hoztak egy általad elvárt szintet. Nem attól lesz meg a vágyott életed és a társad, hogy irreális elképzeléseket hajszolsz.