Kalitkába zárt vágyak
2018.02.25
Szürke, monoton napok, leterhelt lelkek tömegközlekedésben.
Már a reggeli ébredésnél az estét várod, éjjel egy másik élet az álmod.
Folyton visszafogod magad, nem hagyja el egy hangos szó sem a szádat.
A kimerültség könnyáztatta álmatlan éjszakái egymást követik,
egy idő után meg egyszer csak robbansz, mint egy dühvel töltött lufi.
Eközben ábránd ábrándot követ minden beszélgetésben, ugyanazok a kérdések:
Ez és az lenne jó. Ezt és azt miért csinálja? Én ezt az egészet nem értem.
Szép lassan a pszichiátria egyik osztályára érsz, és ami a legrosszabb: önként mész.
Némán sikítasz: Vedd már észre! Nyugalomra vágyom, szeretetre, egy biztonságos ölelésre.
De nem teheted, hogy önmagadat adod, mert ha elsírod magad vagy őszintén beszélsz
egyből ott virít a homlokodon a címke: Gyenge és sebezhető. Holott, csak érző lélek vagy!
Viszont ez ma már nem dívik. Mit képzelsz magadról, kelj fel a padlóról.
Legyél elérhetetlen, sebezhetetlen és lelketlen robot, aki illően mosolyog.
Hisz ez a norma, ez az elvárás! Így fognak majd felnézni rád.
A rosszalló tekinteteket váltják a pozitív visszajelzések:
Így beolvadhatsz a szürke tömegbe és nem löknek az egyediséged miatt a társadalom peremére.
Tehát: Zárd kalitkába vágyaid madarait, mert a világ úgysem engedi, hogy megéld őket.
Segítség helyett korlátokat gyárt. Átvitt és szó szoros értelemben:
Emberek fejében, helyiségek bejárati lépcsőiben.
Nem kapsz elfogadást, ezáltal benned nő a gátlás.
Egyre nehezebbé válik a kitartás. Szemedben már ott a feladás szikrája
Lelkedben kalitkába zárt vágy madaraid sírja.
Mégis, finoman pislákol benned a remény szikrája: Változhat valami talán.
Ez segít át a rossz napokon. Mert elég egy dolog, ami elindíthat egy lavinát,
és megtört lelked hamvaiból támadt főnix madárként repül az égen át.