Gyermeki énünk

Van úgy mikor már túl sok a világ súlya,
legyőzhetetlennek tűnik az élet minden akadálya,
bicsaklik a lélek, mint boka egy rossz lépésnél.
Lehetünk tapasztalataink okán bármily edzettek, erősek,
mégis néha legyőzhet a kilátástalanság, a kétségbeesés.
Ilyenkor mint egy jelzőláng, ébred bennünk a gyermeki én,
mely még tudja megtörténhet bármi ha hagyjuk.
Azt is, hogy nem kell mindent túlbonyolítani,
jobb néha nem is gondolkodni, csak létezni.
Őszintén sírni, nevetni, ölelni, önzetlenül szeretni.
A réten ülve csillagokat nézni, csak boldognak lenni.
Tudja, hogy ez nem környezetfüggvény,
mert minden ami kell hozzá, bennünk kezdettől lakozik már.
Ő még hisz a mesékben, hercegek és hercegnők létezésében.
Nemes egyszerűséggel szemléli a dolgokat, hisz minden jóra fordulhat.
Naivitás ez talán? Lehet, de mégis mindenkiben ott rejtőzik ez az ártatlanság.
Mikor a valóság rút szörnye bekebelez, így találunk menedékhelyet.
Aztán újra bedarál a felnőtt lét, a szürke monotonitás,
de lelkünk egy részét a remény ismét borostyánként borítja.