Elfojtás... (nem látod, nem létezik...)

Ülök csendesen, magamba fordulva a tehetetlen düh belőlem vulkán lávaként szabadulna.

De tudatosan fogom vissza, mert tisztában vagyok azzal, ha engedek a haragnak, akkor kő-kövön nem marad.

Pedig legszívesebben bőgve ordítanék, mint csapdába szorult medve, ki emberi igazságtalanság áldozatául esett

paprikaméregtől remegve, megrengetve az erdő mélabús ijesztő csöndjét...

Messzire futnék, mint a magányos, párját nem lelő farkas, ki inkább hátat fordít a világnak.

Vonyítanám velőrázóan, fájdalmasan a holdat, hogy tudassam, eddig bírtam, elegem van.

Maradnék, hűséges kutyaként életem végéig egy ember mellett, ha biztosan tudnám, kellek valakinek. 

Ha lenne: A szeretett Férfi ölelő karjába gyámoltalan nőként, védelmet keresve, támogatást vágyva.

Ennyi érzelem elfojtással azon lepődöm meg, hogy őrzöm még az ép eszem.

Nem csodálkoznék, ha egyszer kitörne belőlem a hisztérikus-rángatózós nevetés olyan őrült féle.

De végül feleszmélek gondolataimból. Hisz attól, hogy néha megbillen fejemen a korona

még harcos királynő vagyok, aki mikor borús az ég, a toronyszoba csendjében várja ki a napsütést...