Egy délután a jégpályán

Sétáltam a ligetben korcsolyámmal a kezemben. Dermesztő téli nap volt. A hideg csontomig hatolt, így megszaporáztam lépteimet a műjég pályáig. Kihalt volt, senki nem korcsolyázott, a mínusz fok mindenkit otthon maradásra biztatott. A pálya mégis hívogató fényeivel engem csalogatott. Engedtem hát, felvettem a korcsolyám. Kicsusszantam a jégre azonnal megszólalt a zene. Körbenéztem, nem láttam senkit a közelben. Sejtésem sem volt, ki indította be a lejátszót. De nem bántam, tetszett a lágyan szálló, megnyugtató dallam. Elkezdtem a köröket, bemelegítettem lábaimban átfagyott ízületeket. Csináltam pár szép, kecses piruettet. Úgy éreztem magam, mint egy igazi jégtáncos. Hirtelen taps hallatszott. Rémületemben majdnem elestem. Azt hittem rajtam kívül nincs itt senki sem. Hátranéztem, Te ott álltál mögöttem, szemedben áhitattal néztél engem. Nem tudtam, mikor jöhettél, nem vettelek észre. De örültem nagyon neked. Talán végig itt voltál és a zenét is Te indítottad el mikor a jégre léptem? Lehetséges, igen. Bár ez mellékes azt hiszem, mert a lényeg, hogy itt vagy velem. Vállamat finoman megszorítva, megszakítottad töprengésem. Kicsit összerezzentem, mire kedvesen rám mosolyogtál. Kezedet felém nyújtva, szavak nélkül kérdezted: csatlakozhatnék e? Igent biccentettem. Együtt folytattuk. Szebb, könnyebb volt, emelések, ugrások minden, ami csak kellett. Egy idő után jólesően kimelegedtünk, már nem is érzékeltem a nem rég még bénítónak ható hideget. Bravúrjainkkal megolvasztottuk magunk alatt a jeget. Nevetésünk messze szállt a csendben, csodaszép volt ez a délután Veled a jégpályán