Azt hittem... de nem
2019.07.27
Azt hittem, végre Te meghallod néma kiáltásom és átlátsz az álarcon, ami a mosolyom
De megint tévedtem, már egész jól beletanultam, győzött a naivitásom.
Voltál, de eltűntél mint a kámfor, mint ébredés után egy kellemes álom,
olyan fajta, ami azt hittem igaz lehet, de rácáfoltál, ismét megütöttem a bokám.
Előadtad, hogy meghallgatsz és figyelsz rám, hogy ez valódi legyen, úgy akartam.
De bemutattál és csendben fű alatt osonva meglógtál.
Már megszoktam, nem hull a könnyem sem.
Pár napig nem értettem, de már teszek rá, úgy ahogy te rám.
Ugyebár ilyenek az emberek... azért én ezt kicsit kétlem...
Még mindig remélem, hogy jön majd egyszer valaki aki nem használ, ameddig neki jó,
akit tényleg érdeklek és nemcsak úgy tesz mintha és nem lép le a következő áramlattal.
Mert már őszintén elegem van abból, hogy az életemre átjáróházként néz egy-két ember,
abban a hittben élve, hogy bármit megtehet, azt nem nézve, hogy mit hagy maga után.
Persze, mindenki azt hiszi ha rám néz, hogy ebből a nőből ömlik a panaszkodás,
majd búcsút intenek, de itt hagynak azért egy üzenetet: Nem vagyok pszichológus.
Mert könnyebb ezt, mint megérteni azt, hogy kíváncsi vagyok arra,
hogy elbírod e a szavaim súlyát, mert senkit nem marasztalok csakúgy puszira, mert szép a szeme.
Úgy maradj mellettem, hogy tud, súlyos sebeket szereztem de mindből fölkeltem.
Ha ezek történetét megosztom veled, az kiváltság, nem felszólítás arra, hogy futás!
Azoknak van szüksége inkább segítségre, akik nem tudnak mit kezdeni egy erős személyiséggel
és menekülőre fogva más után nézve a könnyebb utat választják
a nehezebb de tiszta és igazi helyett