Az elengedés lehet a megoldás kulcsa?

Mindenkit megvisel az élet. Van akit jobban, van akit kevésbé, de kivételezettek nincsenek. Nyertes és vesztes csaták, nagyobb háborúk, csalódások árán megszületik egy ember, aki már nem ártatlanul naiv. Sebek tarkítják a lelkét, összetört szív tartja még a világon.

Különböző védekezési stratégiáink vannak arra, hogy hogyan ne hibázzunk. De mi van akkor, ha pont ez a védelmező ösztön visz minket azokra az utakra, ahol a saját félelmeink uralkodnak?
Ha egy-egy életszituációban annyira rettegünk attól, hogy ismétlődik a múlt, hogy a tudatalattink a legrosszabb alternatívát vetíti elénk görcsbe rándítva ezzel a gyomrunk? Így nem tudunk száz százalékban a jelen pillanatban létezni. Előfordult már, igaz? Megfeszültünk, annyira akartuk a pozitív fordulatot, de valahogy mégsem jött össze. Megint elszúrtuk. Okoltunk mindenkit, mindent csalódottságunkban és tehetetlen dühünkben.

Megesik, hogy a múltunkkal mérgezzük a jelenünket. A negatív élményeinket cipeljük magunkkal ahelyett, hogy leraknánk és felemelt fejjel és egyenes háttal mosolyogva tovább mennénk. Nem feledve a leckét, amire megtanítottak a múlt árnyai. Hisz ezek által lettünk erősebbek.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni. Büszkének lenni magunkra, hogy a sok negatív élményen, ami ért minket életünk során, azon mind túljutottunk. Amiről azt hittük, hogy belepusztulunk, túléltük.

Nem egyszerű ügy ez. Nem mindig süthet a nap, vannak rosszabb időszakok, mikor nehezebb a pozitívat bevonzani az életünkbe. Viszont, ha saját magunk generáljuk a végtelen vihart a lelkünkbe és a gondolatainkat negativitással mérgezzük, akkor hiába várjuk a nyugodtabb időszakot. 

Engedjük meg magunknak a kiteljesedést, okosan és tapasztalattal éljük meg a jelenünk és tekintsünk a jövő felé. Elengedve a rosszat. Legyünk annyira bölcsek, hogy megbocsátunk de nem feledjük mire tanítottak a múltunk démonai.