A Valóság néha rosszabb mint Stephen King legvadabb horrorja...

2019.06.02

Egy olyan korban élünk, ahol már semminek nincs igazán jelentősége. A mobilunk fénye világítja meg napjaink minden percét, ahol évekig tartó barátságok mennek tönkre egy másodperc alatt és ugyanilyen hirtelenséggel lángolnak fel majd hamvadnak el szerelmek. Semmit nem vagyunk képesek értékelni, mert inkább azon sírunk, amink nincs. Tárgyakhoz ragaszkodunk, ahelyett, hogy azokat az embereket becsülnénk meg, akik mellettünk vannak, vagy emlékeket gyártanánk élmények megélésével és inkább erre fordítanánk pénzt. Magányunkat égbe kiálltjuk, laptopunk árnyékából próbálunk Nagy Ő-t vadászni, számtalan randi oldalon regisztrálva. De nem adjuk fel kényelmünket a világért sem és nem mozdulunk ki esélyt sem adva a valódi ismerkedésre. Valószínűleg az is a baj, hogy felcserélődtek a szerepek. A férfiak lassan inkább kisfiúnak érzik magukat, továbbá a nők sem viselkednek nőként. Fogható ez hosszan tartó magányra. Önbizalom hiányra, ami mindkét nemnél előfordul, még akkor is, ha a férfiak túl büszkék ahhoz, hogy bevallják, és vállalják, hogy igenis ők is érzékenyek. Röviden, a férfi már nem akar hódítani, a nő pedig nem szeretné, ha meghódítanák.

Túl sok a külsőség, kevés az agy. Természetesen tisztelet a kivételnek, de ebben a korban amiben élünk odáig fajultak a dolgok, hogy a csajok azt hiszik, azzal lőhetnek majd nagy vadat, ha mindent kirakatba pakolnak, a pasik meg naná, hogy könnyen kaphatónak hiszik őket emiatt innentől

nem éreznek késztetést a hódításra.

Ezáltal mára már sokkal könnyebb egy átbulizott részeg éjszakán ágyba bújni és másnap nem emlékezni a másik nevére sem. Vagy más esetben számot cserélni, mert annyira jó volt az este együtt, hogy ha alkalom nyílik rá, mindenképp beiktatnak egy ismétlést vagy sokat... De vajon elég ennyi? Eközben nonstop sír a szánk, hogy "minden férfi szemét" és "minden nő picsa és csak a pénzre hajt". Persze, ezalatt titkon a fél karunkat odaadnánk egy kis őszinte figyelemért, pár kedves szóért is. Talán nem kéne felszínesnek lenni, nem? Úgy egyáltalán semmilyen emberi kapcsolatban. Nem kéne bántani, kihasználni, semmibe nézni egymást. Vagy akár természetesnek, magától értetődőnek venni, ha valaki, akár barát, akár szerelem mellettünk van. Hanem tenni egymásért, érdemben. Túl ideális lenne?

Kövezzenek meg, ha tetszik, de szerintem a technika fejlődése tönkretesz mindent. Régen minden sokkal jobb volt, mindennek több értéke volt. Ilyenekre gondolok minthogy a randevúzásnak mint olyan jelentősége volt és nagybetűs eseményként lett számon tartva. Fontos volt, hogy mind a férfi, mind a nő kölcsönösen lenyűgözzék egymást. Továbbá volt ténylegesen ismerkedési fázis, rendszeres találkozásokkal mielőtt végül kimondatott, hogy a két fél egy pár és élethosszig éltek együtt. - Manapság is így kéne működnie.

Mozgássérültként sokszor nehezek a mindennapok. Mert van mikor az ember egy általános dolog alkalmával is megkülönböztetésben részesül, és nem pozitívan. Nevén nevezve a gyereket: Lábon járó sérültként ütköztem már olyanba, aki azt hitte, hogy szellemileg is problémáim vannak. Azzal sem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről, hogy minden kérdésére értelmesen, tisztán, több összetett mondatban válaszoltam. - utólag visszagondolva, kitudja, talán lehet ez volt a baj...

Remélem, tudtam érzékeltetni, hogy sokszor már a hétköznapokban is problémákkal találom magam szembe, amitől azonnal depresszióba eshetnék. Sokszor nem tudom azt, hogy miért beszélnek velem az emberek, azért, hogy a napi jó cselekedetet letudják, vagy azért mert valóban kíváncsiak rám. Mi lenne, ha kerekesszékben is ülnék? - Csak költői kérdés volt.... Inkább bele sem merek gondolni... - Ismerkedés kapcsán a kedvenceim egyike, hogy járó sérültként is megkaptam a minap: Nem szexeltem még mozgássérülttel. Benne lennél? - Nem, nem igazán, bocs. Nem járulok hozzá, hogy kihúzz velem egy tételt a "mit nem csináltam még" listádról. Szerelemre vágyom, néha egy kis romantikára, mint bármelyik normális nő... arra, hogy valaki végre meghódítson. Rendesen, régiesen... és igen, képes vagyok a szexre, sérültként is. Mi több, szükségem van a szexre. De csak és kizárólag azzal a palival, akit szeretek és viszont szeret. Persze, ha megtalálom. Egy szóval nem kellenek strigula húzogató jött-mentek... - Gondolom, nem kell mondanom, nagyon magamba tudok zuhanni egy ilyen esetnél, "elgurul a gyógyszerem" és legszívesebben hagynám az egészet a fenébe, megvagyok én egyedül is nagyon jól.

Repkednek a fogyatékos megbélyegzések a világban. Pedig, azt gondolom, hogy mindenki az... Valakin jobban látszik, más egy tökéletesnek tűnő álarc mögé rejti.
(Mosolyka)

Magányos ébren töltött éjszakáimon előfordul, hogy erősen elgondolkodom, talán jobb is, ha nem lesz párom... Lehetséges, hogy számomra az lett megírva, hogy egyedül éljek. Hisz már több éve próbálkozom nulla eredménnyel... Valamint az is bizonyosságot nyer bennem, hogy miért is szeretek annyira olvasni. Nem azért, mert nincs életem. Nagyon is van, próbálom egyenesben tartani és mindennap azért tenni, hogy jobb legyen. Azért szeretem a könyvek világát, mert jó néha, akár öt percre is kizárni a nehézségeket és egy történet szereplőinek életét élni. Ha romantikáról van szó, akkor meg aztán pláne. Legalább simogatva van kicsit meggyötört lelkem és visszanyerem a hitem, hogy van még igazi szerelem, ha csak fikció, akkor is.

Félre értés ne essék, nem keseredtem meg. Még mindig hiszem, hogy nekem is lehet láv sztorim, hogy az én zsákomnak is van foltja valahol. Nem Disney módban, hanem olyan igazian, valóságosan, meghitten, őszintén. Nem lettek hatalmas elvárásaim sem a romantikus regények hatására a férfiakkal szemben. Abszolút két lábbal állok a földön. Nem adtam fel. Nem is fogom. Csak néha nehéz. Nehéz egy olyan világban tiszta szerelemre lelni, ahol a felszínesség az úr, és barátságok is bármikor képesek zátonyra futni kihasználás okán vagy akár csak szimpla gyerekes sértődések miatt is. De még mindig nem hagyott el a remény, hogy hátha nekem is meg van írva a happy end egy megfelelő Férfi oldalán.