A közösségi média hatása a személyes kapcsolattartásra

Én még abban a korban nőttem fel, mikor nem volt internet, kicsiként az udvaron játszottunk naphosszat, a tévézésnél a csatornaváltáshoz fel kellett állni a kanapéról és odamenni a tévéhez. Nagymamámnak még bakelitlemez lejátszója is volt. Még tapasztaltam a levélpapíros levelezés örömeit. Mikor több papírból választottam, hogy egy-egy alkalommal melyikre írjak barátnőmnek és tűkön ülve vártam a választ. Milyen szép is volt... Örülök, hogy mindezt megtapasztalhattam, így van mit visszasírnom és van ami mosolyt csaljon az arcomra. Nem bánnám, ha a mai napig így működne... Mert ma már ott tartunk, hogy ami nem került ki facebookra, vagy instára, az meg se történt... Tovább megyek, biztosan olyanok is vannak, akik fürdeni és aludni is a telefonjukkal mennek, nehogy lemaradjanak az új értesítésekről... - Lehet, ezzel most túl feszítettem egy húrt, ha így van, sajnálom! De általában az emberek az igazság hallatán szoktak leginkább megsértődni. 

Leszögezném elöljáróban és gyorsan hogy nem ezek használata ellen vagyok, csak azt nehezményezem, hogyha valakit túlságosan beszippant és ezáltal "megszűnik" számára a külvilág. 

Párszor elmondtam már, hogy mennyire ellene vagyok annak, hogy facebookon tartsák az emberek a kapcsolatot. Személytelen az egész. Mert már odáig fajult a dolog, hogy a mélyebb, komolyabb beszélgetéseinket is chaten folytatjuk, a gépünk, telefonunk bástyáival védve magunknak bármit megengedve osztjuk az észt a másiknak. De ha összefutunk az utcán, a köszönés is nehezünkre esik, a tartalmas beszélgetést meg már felesleges is említeni, mert szemtől szembe egyszerűen megkukulunk és egyszerűbb a mobilunk fényében füröszteni tovább az arcunkat, nehogy véletlenül lemaradjunk a következő világmegváltó posztról... Természetesen tisztelet a kivételeknek, akikre nem illik az előbb leírtak. Az ártatlanság védelme mindenkinek adott.

Az üzenő falon éljük az életünket. Posztolunk az érzelmeinkről, hogy mire vágyunk és úristen, mennyire de mennyire magányosak vagyunk, hogy milyen szar az életünk, vagy pár buta sorral azonosulunk és osztjuk azonnal, hogy minél több ember lássa. Hencegünk és verjük a mellkasunkat büszkén, hogy mennyi ismerősünk van, de személyesen nem is rémlik a másik arca... Nagyon kevés a ténylegesen értékes kiírás és nagyon kevésen vannak, akik tudatos felhasználók. Én nem akarok megmondó ember lenni, mert én is megosztok rengeteg hülyeséget, valamint abba a hibába is belefutok, hogy nagy veszekedéseket chaten intézek. De mégis gondoljunk abba bele, hogy talán több előnyünk származna abból, ha ismerőseinkkel személyesen is kommunikálnánk és a facebook nem csak egy gyűjtő lenne, rosszabb esetben olyan embereké is, akikkel életünkben nem találkoztunk, maximum csak erre vágyunk... ahelyett, hogy közfalon sajnálnánk magunkat, vagy csak lájkvadászok lennénk és öt percenként figyelnénk a reakciókat talán élhetnénk a valóságban is. Ahelyett, hogy különböző kifogásokat gyártunk, hogy ez nem megy, ezért és azért, emez meg azért nem lehet mert a szomszéd vadászgörénye épp most kölykezett, létesíthetnénk új ismeretségeket. Tudom én, hogy ijesztő, meg fárasztó kimozdulni otthonról egy megterhelt hét után, mert nem jó fej a főnök vagy a munkatárs, és utálsz már ránézni is, de nem minden ember olyan szörnyű. Próbáld ki egyszer és lehet, hogy bejön. Nem leszel annyira magányos vagy frusztrált. Új élményeket szerezhetsz, ami sosem hátrány. Továbbá a barátaiddal tölthetsz némi minőségi időt, biztosan ők sem bánnák. Ha meg mégsem válna be, na bumm, még mindig visszabújhatsz a csigaházadba és görgetheted tovább a kezdőlapot!

Akinek nem inge, ne vegye magára a kis "cikkem" tartalmát.